Mai Metál I.

SEVENDUST - HOPE (Feat Mark Tremonti) 

FLESHGOD APOCALYPSE - The Violation

MASTODON - Curl of The Burl

A megsebzett keselyű

Talán csak kevesen emlékeznek Roberto „Cóndor” Rojas nevére, pedig a chilei kapus a futballtörténelem egyik legnagyobb átverési kísérletének volt a főszereplője 1989-ben. A dél-amerikai szappanoperák színészeit megszégyenítő alakítását a FIFA örökös eltiltással büntette. De mi is történt pontosan?

Roberto Rojas a chilei fővárosban, Santiagóban született 1957-ben. Karrierjét a helyi sportkörben, az Aviaciónban kezdte, ahol egészen 1982-ig ő számított az elsőszámú kapusnak. Megbízható teljesítménye révén olyan klubok érdeklődését is felkeltette, mint a Real Madrid, ám végül maradt Chilében, és az ország egyik legismertebb klubjában, a Colo Coloban folytatta pályafutását. A csapattal két bajnoki címet nyert (1983,1986), ráadásul tagja lett hazája nemzeti tizenegyének is. Hatalmas termete és a labdára való vetődési stílusa miatt kapta a „Cóndor”, vagyis keselyű becenevet. 

A válogatottban 49 alkalommal lépett pályára, tagja volt az 1987-es Copa Americán ezüstérmet szerző csapatnak. A tornán mutatott nagyszerű játéka miatt egyből szerződést kínált neki a brazil Sao Paulo, amit Rojas gondolkodás nélkül el is fogadott. Ekkor még maga sem gondolta volna, hogy a későbbiekben nem a labdarúgói, hanem színészi képességei miatt marad meg a futballrajongók emlékezetében.

1989-ben a dél-amerikai vb-selejtezőkben már csak egy nyitott kérdés maradt, mégpedig az, hogy Brazília vagy Chile lesz-e ott Olaszországban. A mindent eldöntő találkozót ráadásul épp ez a két válogatott játszotta egymással, méghozzá a legendás Maracanában, 1989. szeptember harmadikán. A braziloknak egy döntetlen is elég lett volna a kijutáshoz, Chilének viszont mindenképpen nyernie kellett. A hazaiak semmit nem bíztak a véletlenre, és a 49. percben meg is szerezték a vezetést. Ezután vette kezdetét a Rojas-show…

A 70. percben egy a lelátóról érkező görögtűz látszólag eltalálta a chilei hálóőrt, aki az eset után vérző arccal dőlt a földre. A sebesült kapust végül levitték a gyepről, csapattársai pedig a „nem megfelelő körülményekre” hivatkozva nem vállalták a folytatást, így az argentin Juan Carlos Loustao félbeszakította a mérkőzést. A bíró később így emlékezett vissza a történtekre:

„Én úgy érzékeltem, hogy a fáklya nem találta el Rojast. Szörnyen éreztem magam aznap, de mindig is bíztam a játékosokban.” 

A chileiek természetesen a találkozó semleges pályán való újrajátszását követelték, azonban a brazilok és a FIFA hamar rájött a turpisságra. A rendelkezésre álló felvételek alapján ugyanis megállapítást nyert, hogy a nézőtérről érkező tárgy egy a tengerészet által használatos fáklya volt, amely ugyan gyúlékony, de nem tartalmaz fémes elemeket. Ez azért is volt fontos, mivel Rojas arcán egy hatalmas vágott seb tátongott…

A FIFA zürichi főhadiszállásán később minden kiderült: Rojas a kesztyűjébe rejtett apró késsel vágta meg magát, remélve, hogy félbeszakad a meccs, csapatának pedig esélye nyílik az újrajátszására. Persze nem ő volt az egyetlen ludas a történetben. A vizsgálatok kiderítették, hogy Orlando Aravena szövetségi kapitány utasította Daniel Rodriguez csapatorvost arra, hogy minél hosszabb ideig ápolja Rojast a pályán, lehetőleg súlyos sérülésnek feltüntetve a kapus színjátékát. Arra is fény derült, hogy a játékos a kést Alexander Kock gyúrótól kapta.

A csalók végül elnyerték büntetésüket: Rojast örök életére eltiltották a labdarúgástól, Aravena kapitány soha többé nem ülhetett le nemzetközi mérkőzésen a chilei kispadra, ráadásul hazájában is ötéves eltiltást kapott. Rodriguez doktort a futballpályák közelében való praktizálástól, Kock gyúrót pedig tevékenységétől tiltották el, igaz őt csak egy évre. Érdekesség, hogy a csapatkapitányt, Fernando Astengót öt meccsre meszelték el, mivel ő döntött arról, hogy nem folytatják a meccset. Azt már mondani sem kell, hogy a válogatottat azonnal kizárták a kvalifikációból, ráadásul megtiltották az 1994-es vb-selejtezőkön való részvételt is. 

Az ügyben mind a mai napig egyetlen ember szerepe kétséges: Rosenery Nascimento da Silva Melloé. A brazil hölgy(!) volt ugyanis az, aki a pályára hajította a fáklyát. Tettére nem tudott magyarázatot adni, kapcsolata a chilei összeesküvőkkel pedig nem bizonyított. Mindenesetre anyagilag megérte neki az incidensben való részvétel, hiszen 1990-ben a brazil Playboy címlaplánya lett, és közel 40 millió dollárt keresett meztelen képeivel.

 

Rojas örökös eltiltását végül 2001-ben szüntette meg a FIFA. A hazájában többször is az év kapusának választott játékos jelenleg a brazil Sport Club de Recife kapusedzői teendőit látja el.

Kis magyar bundatörténelem

„Aki nem bundázott, az nem is igazi futballista!” – hangzott el a mondat magának a Császárnak, Albert Flóriánnak a szájából, nem egészen hat évvel ezelőtt. Súlyos és elgondolkodtató kijelentés, mely a napjainkban újra gyűrűző bundabotrány fényében joggal veti fel a kérdést: mikor volt az utolsó tiszta hazai bajnokság?

Mióta a bochumi rendőrség birtokába jutott a minden idők egyik legnagyobb bundabotrányát leleplező okirathalmaz, nyugtalanság uralkodik a futballvilágban. Az adatok lassú feldolgozása miatt a csalók méltó megbüntetésére váró szurkolók egyre türelmetlenebbek, és nem csak külföldön. A nyomozati anyag ugyanis 13 elsőosztályú magyar bajnokit is említ, melyeken megtörténhetett az, ami tulajdonképpen korántsem idegen a labdarúgásunktól, vagyis a bundázás.

Hogy mikor és hol történt az első komolyabb meccseladás Magyarországon, arra nincsenek pontos adatok, viszont arra, hogy a hatvanas években már bevett szokás volt, igen. Sokak szerint a futballpályákon pontosan az történt, ami a politikában, csak kicsiben. Ha már a barakk vidám volt, a focimeccsek miért ne lettek volna azok?

Az említett időszak két patinás klub ádáz küzdelmét hozta, a köztudottan Kádár János kedvenc csapataként számon tartott Vasas és a „népi demokrácia” elutasításának szimbólumává vált Ferencváros egyaránt négy-négy bajnoki címen osztozott 1960 és 1970 között. Kettejük versengését gyakran kísérték megkeresések, előre lebeszélt eredmények, gazdát cserélő jelentős összegek. Ezt maga Albert Flórián sem tagadta, a „Nemere” fedőnevet viselő ügynök pedig – akit a Ferencváros megfigyelésével bíztak meg – 1969-es jelentésében a mai szemmel mókásnak tűnő növénynevekkel helyettesítette az üzletelő labdarúgókat.

„A f. hó 29-én megtartott edzésen Galagonya, a Bp. Vasas labdarúgója érdeklődött Dália FTC-játékostól, hogy a Bp. Vasasnak az FTC-Vasas mérkőzésért mennyi pénzt adtak. Dália Galagonyának elmondta, hogy 36.000 ft-ot adtak át Havasi Gyopárnak és Lótusznak. Olyan érzése van kapcsolatunknak, hogy valaki, illetve valakik a pénzből eltettek, és nem a teljes összeget osztották szét.”

Bizony, sokszor még a betyárbecsület fogalma is ismeretlen volt néhányuk számára, pedig ha hozzávesszük, hogy az akkori magyar átlagkereset kétezer forint volt, nem is kell részletezni, milyen luxust tudott biztosítani 36 ezer forint. „Nemere”, akiről 2004-ben kiderült, hogy megszemélyesítője a korábbi legendás Novák Dezső volt, ebből az évtizedből még két emlékezetes bundameccsről számol be, ahol mindkét esetben a kiesőjelölt benntartása volt a feladat. Egyiken a Szombathely fejenként tíz ezer forintot ígért, másikon a Dunaújvárosi Kohász kétmillió forintnak megfelelő építési anyag szállítását vállalta az éppen épülő Fradi-stadion részére. A mérkőzéseket persze az esélytelenebb csapatok nyerték – egyaránt 2–1 arányban –, és bennmaradtak az élvonalban. 

A hetvenes-nyolcvans évek bundáit szinte „megreformálta” az alacsonyabb osztályú mérkőzések totó kínálatba vétele. Az ügyeskedő manipulátorok könnyedén partnerre találtak a kis összegeket, vagy olykor szinte egy árva garast sem kereső futballistákban. Az elkövetők végül lebuktak. A gyanút az keltette fel, hogy 1982 júliusában összesen 57 darab 13+1 nyertes szelvény jött össze (ráadásul mindegyiket ugyanabban a totózóban adták fel), a másodosztályú csapatok nagy része pedig külön kérvényt nyújtott be az MLSZ-nek, hogy azonnal törölje mérkőzéseit a kínálatból, mert tehetetlenek a játékosokat megkörnyékező csalókkal szemben.

A nyomozás után kiderült, nem is egy, hanem két csoport dolgozott a mérkőzések adás-vételén. Az egyik csoport a Faragó József kiskunfélegyházai TSZ-részlegvezető által irányított budapesti és kecskeméti totózókat tömörítette, a másik a szekszárdi totókirály, civilben munkanélküli Molnár Tibor köré szerveződött banda volt. Molnár állítólag több mint nyolcszáz emberrel tartotta a kapcsolatot, akik közt ismert játékosok, bírók, szakvezetők, de esetenként gyúrók is voltak. A nyomozás lezárultával kiderült, a bundázók közel 50 klub 200 játékosát és 13 bírót fizettek le. A gyanúsítottak neveinek csak töredéke ismert a nagyközönség előtt, a leghíresebbek kétségtelenül Kocsis Lajos, a 33-szoros válogatott csatár és Sárközi István, 1968 olimpiai aranyérmese voltak. Utóbbi ráadásul máig tisztázatlan körülmények között vesztette életét 1992-ben, egy vonatút során…  

Hogy a nyolcvanas évek ne csak a totózók lebukásáról maradjon híres, arról az 1983-1984-es bajnokságban lejátszott Volán–Honvéd, a DVTK–Nyíregyháza, az 1985-1986-os szezon DMVSC–Honvédje, Csepel–Volánja, és Pécs–Békéscsabája, az 1988 májusában megrendezésre kerülő Rába ETO–ZTE, valamint a Kaposvár–DMVSC mérkőzés gondoskodott. 

A Volán–Honvéd találkozón a hazaiaknak egy pont kellett volna a biztos bennmaradáshoz, míg Esterházy Mártonnak, a vendég csatárának három gól kellett volna a gólkirályi címhez, a Nyíregyházának pedig ötgólos győzelemre volt szüksége – ugyancsak a bennmaradás érdekében. Nos, végül Esterházy mesterhármasa is kevés volt a győzelemhez, a 6–6-os döntetlennel pedig a Volán élte túl a kiesési harcot, miután a Nyíregyháza hiába nyert Miskolcon 7–2-re. Hogy az eredmények az előbbiekben ismertetettek szerint alakultak, az nem a véletlen műve. A kiderülő bunda miatt a másodosztályba száműzték a Volánt is, a Honvéd pedig ötpontos levonásban részesült, igaz ez sem veszélyeztette a bajnoki címüket. Ja, és egyébként akkoriban a Volán elnökét Grosics Gyulának hívták…

Esterházy egyébként később egy interjúban elmondta, hogy a sok bunda közül épp ez a fura 6–6-os meccs nem volt az, valamint bevallotta, hogy ő maga is részese volt sok lebeszélt mérkőzésnek. Szerinte egyébként ez nem volt szokatlan a korban, hiszen mint említi, gyakran megesett, hogy a vidéki csapatok emberei a meccs előtt megkeresték őket, és felajánlották a döntetlent, amit három esetből egyszer el is fogadtak. Ha azonban elutasították a kérést, gyakran megesett, hogy össze-vissza rugdosták őket az ellenfél játékosai – persze csak a pályán.

Az évtized végéhez közeledve a mostanában inkább remek bajnoki szerepléséről ismert Debrecen neve nem egyszer merült fel bundaügyek kapcsán. Az 1986. április 26-án lejátszott DMVSC–Honvéd 1–1-es eredményével a hazaiak bennmaradtak az elsőosztályban. Ez még nem is lenne gyanús, az viszont igen, hogy a hazaiak a mérkőzés előtt megkeresték a pestieket, és 600 ezer forintot, valamint Esterházy elmondása szerint (aki ugyan már nem volt a Honvéd játékosa – a szerk.) „…annyi libamájat, hogy belerohadt a kocsiba.” A debreceni vezetők persze gondoskodtak a számukra érdekelt Csepel–Volán (3–0) végeredményéről is, a hazaiak „ösztönzésére” 500 ezer forintot ajánlottak fel. Ugyancsak bundagyanúsra sikeredett a hajdú-bihariak 1988 májusában lejátszott kaposvári mérkőzése is, ami előtt négy kaposvári futballistát kerestek meg a debreceniek, hogy jó nekik az iksz. A felajánlott 125 ezer forint végül annyira ösztönözte a négy somogyi játékost, hogy olyan produkcióval rukkoltak elő, amivel sima 3–0-s vereséghez segítették csapatukat. Más kérdés, hogy az eredmény ellenére mindkét együttes búcsút intett az élvonalnak…

Az eseteket 1989-ben tárgyalta a Hajdú-Bihar megyei bíróság, és 47 gyanúsítottat hallgattak ki. Érdekesség, hogy a Honvédból kilenc embert vesztegetés bűntettével vádoltak meg, többek közt Sallai Sándort, Fodor Imrét, Kovács Kálmánt és Fitos Józsefet, akik 15 és 40 ezer forintnyi összegeket vettek fel a mérőzés után. A Kaposvárból mind a négy játékost elmeszelték, Deákvári Antalt, Meksz Gyulát, Bíró Antalt és Rácz Lászlót is. Minden említett játékost próbaidőre bocsátottak. 

Debreceni részről is találkozhatunk ismerős nevekkel, például Mező József, Supka Attila, Duró József, Mörtel Béla, Szűcs János, Vancsa Miklós, Bücs Zsolt, akik azonban csak dorgálásban részesültek, miután a bíróság szerint megbánták tettüket, és mert a vezetők vélhetően félrevezették őket.  A klub vezetői már nem úszták meg ennyivel, volt aki komoly börtönbüntetéseket kapott. 

Ekkoriban Pécsen is folyt egy per, ami a szintén 1986. április 26-án lejátszott PMFC–Békéscsaba (4–1) meccs előtt történt vesztegetést hívatott tárgyalni. A pécsiek ugyanis azzal keresték meg a csabaiakat, hogy 100 ezer forint ellenében ne nehezítsék meg a dolgukat, így könnyedén elérhetik történelmük egyik legjobb eredményét, a bajnoki ezüstöt. Az eredmény hűen tükrözi a békésiek lelkesedését, akik közül öten börtön- és pénzbüntetést kaptak. A legismertebb név természetesen a nemrégiben ismét vezetőedzői állást vállaló Pásztor Józsefé, aki elsőfokon kilenc hónapot, és 40 ezer forintos bírságot kapott. 

Az 1988-as Rába ETO–Zalaegerszeg (1–3) meccs több ismert név bukását is hozta, többek között a győri Hannich Péterét, és az akkoriban a ZTE edzőjeként dolgozó Mészöly Kálmánét. A vád szerint a zalaiak csapatkapitánya, Dobány Lajos a vezetőedző tudtával 500 ezer forintnyi készpénzt ajánlott fel Hannichnak és Preszeller Tamásnak, az ETO akkori játékosainak. Mészöly egyébként nem vallotta bűnösnek magát a tárgyaláson, de elismerte, hogy hiba volt a pénzes zacskókat szállítania Győrbe. A ZTE elnökét, Sulyok Lászlót egyévi börtönre ítélték, Hannichot és Mészölyt nyolc-nyolc havi fogházra ítélték, persze az ítéleteket próbaidőre felfüggesztették. Később másodfokon Mészöly büntetését 60 ezer forintra változtatták, 1990 januárjáig tartó sporttevékenységi eltiltását pedig 1989 novemberére mérsékelték.

A rendszerváltást követő első gyanús meccsre viszonylag sokáig kellett várni, egészen 1994 szeptemberéig. Ekkor a Stadler FC légiósa, Sorin Cigan ajánlott fel komoly összeget a Békéscsaba két játékosának, Kulcsár Sándornak és Szarvas Jánosnak. Cigant egyébként nemrégiben Romániában is rajtakapták bundázás közben. Aztán mikor csitulni látszottak a kedélyek – vagy éppen az elkövetők fejlesztették tökélyre a csendben bundázás tudományát – az országban megjelenő tippmix új távlati lehetőségeket nyitott meg a manipulátorok számára. Mivel a magyar mérkőzéseket általában ötös kötésben szokták adni (azaz ha valamelyik mérkőzés végeredménye nem egyezik a megtippeltével, az egész szelvény bukik), furcsa dologra lettek figyelmesek a horvát és szlovák fogadóirodák 2002 őszén. Négy magyar mérkőzésre a fogadók közel egymillió dollárnak megfelelő összeget tettek fel, a Videoton–MTK (0–0), ZTE–Kispest (2–0), Fradi-Siófok (4–0), Győr-Békéscsaba (5–2) mellé viszont balszerencséjükre behúzták a Stuttgart–Cottbus meccset, hazaira. Az említett magyar meccsek természetesen „csont nélkül” jöttek, de a Cottbus stuttgarti döntetlenje jókora veszteségtől mentette meg a fogadóirodákat. 

Ugyancsak gyanús körülmények között dőlt el a Videoton–Kispest (1–2) 2003-ban, amikor is a Honvéd játékosai – élükön Hamar Istvánnal – megkeresték a hazaiakat. Az ügy természetesen nem maradt titok, a Liga fegyelmi bizottsága Hamart tíz, Pomper Tibort nyolc, Tóth Norbertet két, Némedi Norbertet pedig egy hónapra tiltották el. 

A 2005-ös Honvéd–MTK (2–2) végeredménye is igencsak érdekes körülmények között született meg, mivel Saskőy Szabolcs játékvezető gyakorlatilag addig engedte a játékot, amíg a vendég MTK a 98. percben ki nem egyenlített. Az eset nagy vihart ugyan nem kavart, de mindenesetre jelzésértékű, hogy a bírót nem sokkal később adócsalás és csempészés gyanújával letartóztatták…

A magyar bunda jövője oly kiszámíthatatlan, mint Toldi elhajított köve: ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Reméljük, a bochumi folyamat egy nagyfokú tisztulást is magával hoz, máskülönben a furcsának vélt eredményeket hazánkban továbbra is csak kézlegyintéssel kell majd elintéznünk, és csak annyit kell hozzátennünk: tuti bunda volt…

Káros szenvedély

Különös látványt nyújthatok, amint a világ legmagasabb épületén ülve füstöt fújok a semmibe. Aztán egy laza mozdulattal elengedem a cigarettámat, és míg látom, kíváncsian követem mélybe vezető útját. Gondolom a következő pillanatokban valami furcsa esemény fog történni, elvégre ilyen bizarr képpel csak álmaim tudnak meglepni. Szóval, amíg nem változik körülöttem a világ, csendben figyelek. Szeretem a nyugalmat, meg a jelen helyzetben vele járó magányt, amit egyébként az álomvilágon kívül is könnyen viselek. Hányan meg hányan nevettek rajtam emiatt odakint, te jó ég! Olyanok, mint például a Gondtalan vagy az Ezerarcú. Folyton be akarták bizonyítani, hogy mennyire rangon aluli vagyok azzal, hogy nincs mellettem senki. Pedig tessék, tudok én társ nélkül is létezni. Nem nagy ördöngösség, igaz, gyermeteg pillanatokban fájdalmas is tud lenni. Például amikor felcsendül egy szomorú dallam vagy mikor eszembe jut a Néma. 

Gyakran látom ebben a világban, még ennyi év után is. A mai napig nem tudom eldönteni, miért kísért még mindig. Biztos vagyok benne, hogy élvezi azt, ahogy szenvedek, mivel szemei ritkán tükröznek gyengédséget, legtöbbször pedig inkább egy átlátszó üvegajtó vagyok számára. Azt a jégszívet, amit ő nekem odakint adott, itt bent már nehezen lehet elrejteni. Míg kint csak egyszer, itt éjszakánként ezerszer halok bele a fájdalomba, ha meglátom… 

Na de most már igazán történhetne valami. Felállok és sétálok egyet. Sehol egy ijesztő teremtmény, de még csak egy hirtelen felvillanó árny sem, csak én vagyok meg a hold. Kezd egyre nyomasztóbbá válni a csend, de igazából ez sem ritka errefelé. Leülök, és újra rágyújtok. Ha nem itt rontanám a levegőt, akkor most azt mondanám, bolond vagyok, a valóságban ugyanis csak emberfeletti önmegtartóztatás árán sikerült leszoknom a dohányzásról, és maximum akkor gyújtanék rá megint, ha már úgyis mindegy lenne. Érdekes, de odakint a számomra legkedvesebb embereket épp ennek a bűzlő rúdnak köszönhetem. Ha korábban nem hajtott volna a füstölés utáni vágy, soha nem ismerem meg a Napfalót, az Elégedetlenkedőt és a Szókimondót. Megannyi kaland után csak nagyon kevés alkalommal bukkannak fel az álmaimban, és ez talán annak tudható be, hogy minket igazából egy rettenetesen erős kötelék, a csupa nagybetűvel írandó barátság köt össze. 

Elnyomom a bagót, de most nem dobom le. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mígnem hatalmas robajjal elhalad felettem egy repülőgép. Kezdődik! Épp ideje volt. Még álomidőben mérve is sokat vártam a nyitányra. Cinikus mosoly ül arcomra, már alig várom a ma esti ellenfelemet, vagy ha most éppen nem is én leszek a középpontban, akkor is biztosan valami elképzelhetetlennek leszek a szemtanúja. Eszembe jutnak az itteni vérvörös hajnalok, az elmondhatatlanul szörnyű jelenések, na és Ő, aki számomra korántsem volt annyira álombeli, bár inkább itt keserítette meg az életemet. Meg persze odakint. Gyermekkorom óta vadászik rám. Egyszer elkapta a kezemet, el akart vinni az éjszaka kellős közepén, de végül nem sikerült neki. Emlékszem mennyi kellemetlen percet szerzett nekem. Hányszor ült ki arcomra a rémület, ha az elhagyatott szobák felé tekintettem, és hányszor rohantam fejvesztve a lépcsőn édesanyám oltalmazó karjaiba, ha csak egy kis zaj szűrődött is ki valamelyik lakrészből. Az életben az említett kézfogáson kívül nem találkoztam Vele, mert mindig csak éjszaka bújt elő itt, az álmok hadszínterén. Régen sokszor jött. Ha valamelyik szülőm kérdezte, miért akarok a lehető legközelebb aludni hozzá, mindig azt feleltem, hogy a rablóktól félek. Úgysem hittek volna nekem. Folyton az üres szobák mélyéről kezdte az üldözésem, mindig más arccal és alakkal. Ha nevet kellene neki adnom akkor csak úgy hívnám, hogy a Falból Jövő. Számtalanszor menekültem előle, ám mindig elkapott. Hogy mit is akart tőlem valójában, az soha nem derült ki, a hirtelen ébredéseknek ugyanis minden alkalommal sikerült félbeszakítaniuk a számomra vélhetően nem sok jóval kecsegtető befejezést. 

Szerencsére már több éve nem találkoztam Vele. A felnőttkor felé közeledve helyét a mindennapi problémák démonai vették át. Úgy látszik Ő is csak a gyermeki lélek szokásos borzongató szörnyetege volt, utódai azonban még kegyetlenebbek és elszántabbak, és csak egy cél vezérli őket: a teljes szellemi kizsigerelés. Ráadásul többen is vannak. Döntés, felelősség, igazság, kitartás, szerelem, család, nevezhetjük őket bárhogy. Bizony, nem csak a való életben, de az álmaimban is jelen vannak. El kell ismernem, mostanság szívesebben venném fel a kesztyűt Vele, mert már a valóságban már önmagamat is becsapva élek...     

  

Újabb cigit húzok elő. Egyre idegesítőbb ez a rohadt nagy csend. Valahogy túl élethű. Gyorsan átnézem a nadrágzsebeimet, és elégedetten nyugtázom, hogy nincs nálam se a mobilom, se a pénztárcám, ami csak egyet jelenthet: odaát vagyok. Most akkor mi lesz? Én kezdjem feje tetejére állítani a világot? És mégis hogy? Itt igen, de ott soha nem hagyják, hogy a magam útját járjam. Mindig vannak olyanok, akik megmondják, hogy hogyan éljem az életem. Vannak, akik ezt jó szándékból teszik, és vannak, akik nem. A csalódás és az átverés megannyi formájával találkoztam már, ráadásul én sem vagyok egy szent. A hazugságaim keresztként nehezednek a vállaimra. De ezt ott rajtam kívül senki sem értheti meg, pedig ez egyszerűen csak védekezés. Védem a saját kis világom, azt, amit én normálisnak tartok egy őrült és embertelen világgal szemben, amiből ha egy kicsit is kilógsz, már selejt vagy. Állj a sorba! Ne legyél különc! Jobban félek egy ilyen élettől, mint bármely itteni lénytől.

Félelem. Hát persze, most már eszembe jutott! A Némán kívül csak egy dolog tér vissza rendszeresen az álmaimban: a zuhanás. Nyílván ismét csak úgy változik meg a környezet, ha ugrok. Nem először teszem. Kínosan nevetés fog el, miközben a korábbi zuhanásaimra gondolok. Míg a magasba érek, az csodás érzés, ám mihelyst a mély felé veszem az irányt, torkom szakadtából üvöltenék, de ilyenkor egy hang sem jön ki a torkomon. Szemem kigúvad, gyomrom összeszűkül. Földet éréseimet tompa puffanások, álomváltások vagy ébredések kísérik. Most viszont furcsa a helyzet, ugyanis a felfele útra nem emlékszem. Lényegtelen, a tétlenség már őrületbe kerget. 

Ugrom. A hatás ugyanolyan, semmi szokatlant nem tapasztalok. Hirtelen valami csörögni kezd a kabátom belső zsebében. Ahogy kinyitom, pár érme esik ki belőle. De van ott más is. Egy blokk a trafikból…

Én nem hazudok!

Timmy Simmonsnak hívnak, és az Elchaster Roadon 30/B-ben lakok a mamával meg a papával. A papa magas, szemüveges és az embereken segít a kórházban, a mama pedig nagyon szép és házakat ad el olyanoknak, akiknek az éppen nincs. A papa azt mondta, hogy mi azért nem költözünk házba, mert kis család vagyunk, nekünk elég egy lakás is. Nagyon szeretem a mamáékat, csak mostanában zavar, hogy nem hiszik el, hogy láttam azt a manót a fürdőszoba tükrében. Pedig mondtam nekik, hogy ez nem is olyan kis manó, hanem akkora mint én, és mindig olyan furcsán néz. Néha suttog is, de nem értem, hogy mit. Jellemző, hogy mikor este kimegyek pisilni, mindig ott van, de ha szólok valakinek, akkor meg eltűnik. 

Nem félek tőle, de kicsit ijesztő, mert mindig néz, amikor kint vagyok a wc-n este. És az nagyon zavar, hogy suttog és nem értem, meg így a fogait vacogtatja. A múltkor viszont megszólalt, és megkérdezte, hogy mennyi idős vagyok. Mikor mondtam neki, hogy hét éves leszek, csak annyit mondott, hogy akkor már elég idős vagyok a feladatra. Aztán megkért, hogy segítsek neki kijutni a tükörből, de amikor azt mondtam, hogy anyuék nem örülnének neki, elkezdett nagyon gyorsan hadarni, és idegesen pörgette a fejét. Majd azzal búcsúzott el, hogy még kétszer fog megkérni, és ha nem segítek, akkor csúnya dolgokat fog csinálni.  

Nagyon megijedtem, és reggel persze elmondtam anyuéknak, de ők nem igazán akarták elhinni, azt hiszem. Aztán bevittek a fürdőszobába, és elmondták, hogy itt nem lakik senki, nem kell félnem, biztos csak képzelem vagy álmodom. Nem tudom kinek kellett volna hinnem, mindenesetre másnap este már Bloomerrel, a németjuhászunkkal mentem ki megnézni, ott van-e. Nem is kellett pisilnem, de nagyon izgatott ez a manó. Ott volt. Mérgesnek tűnt, de nyugodtan kérdezte meg Bloomer nevét, és megint azt akarta, hogy segítsek neki, de én azt mondtam, hogy biztos valami gonoszság miatt zárták oda, ezért jobb ha ott marad. Erre elkezdte csapkodni az üveget belülről, kinyújtotta a nyelvét, és azt kezdte ordítozni, hogy anyunak rossz lesz a holnapi napja. Nagyon csúnya volt az arca, el is takartam a szemem, és elkezdtem anyunak kiabálni. Bloomer ugatott, én már sírtam, mire odaértek anyuék. Nagyon idegesek voltak, de aggódtak is azért. 

Másnap anya nem ment dolgozni, mert nagyon fájt a feje, ráadásul kapott egy telefont, hogy a nagyi meg a papi autóbalesetet szenvedtek. Én nagyon megijedtem, mikor anyu elkezdett sírni, ezért elmondtam neki, hogy mit mondott a manó, ő meg azzal küldött a szobámba, hogy ne most fárasszam az élénk fantáziámmal. Egyedül csak Bloomer hitt nekem. Aznap este megint együtt mentünk, de később mint szoktunk, mert apa folyton járkált, hogy ellenőrizze, nem-e megyek megint a fürdőbe. Aztán később felébresztettem Bloomert, és együtt megint bementünk. Kajánul mosolygott. Megkért, hogy segítsek, én pedig anyu miatt megkérdeztem, hogy mit kell tennem. Ő azt mondta, hogy be kell törnöm az üveget, és akkor ő kiszabadul. Emlékeztem, hogy apa a szerszámait a fogas alatt tartja, ezért kiosontam érte. Mire visszaértem, Bloomer szemei furcsán ragyogtak, a manó meg csak vigyorgott és üdvözölte, hogy megjött az eszem. Apa kalapácsa nagyon nehéz volt, de minden erőmet összeszedtem, hogy betörjem az üveget, és végre jó legyen anyunak. Azonban mikor már majdnem ütésre emeltem volna, Bloomer irdatlanul elkezdett ugatni, a manó pedig idegesen nagyon csúnyákat kiabált Blommernek, nekem pedig azt mondta, ezt megkeserülöm. Nem értettem miért, pedig már majdnem kiütöttem az üveget, de hirtelen valaki elkapta a kezem. Apa volt. 

Csúnyán leszidtak. Másnap hallottam anyut sírni, hogy nem elég a baja, de még nekem is teljesen elment az eszem. Apa valami pszichiáterről beszélt, anyu meg idegesen cigarettázott. Én meg féltem, mert tudtam, hogy eljátszottam a manónál az összes esélyem. De akkor most mi lesz? Szembe kellett szállnom a manóval, de anyáék bezárták a fürdőajtót éjszakára. Nem mertem elaludni sem. Egyszer aztán Bloomer felkelt az ágy mellől, és nagyon halkan átment anyáékhoz. Mikor visszajött, nagyon de nagyon furcsák voltak a szemei, a kulcs meg ott volt a szájában. Elővettem a papától kapott bicskámat, és kimentünk Bloomerrel. Most viszont nem volt sehol. Elkezdtem szólítgatni, de nem jött. Egyszer aztán hirtelen ott volt. Mogorvának tűnt, és a fogait csikorgatta. Mondtam neki, hogy meg fogok vele küzdeni. Ő elnevette magát, Bloomer megint elkezdett ugatni, én ráütöttem az üvegre a késsel, de csak egy apró kis törést sikerült összehoznom. Ebből aztán hirtelen egy ronda kéz nyúlt ki, és elkapta Bloomert. Közben anyáék kintről az ajtót feszegették, mivel bezártam. Szegény Bloomert ekkor vágta meg több helyen egy éles tárggyal a manó keze, miközben ő meg a tükörből nevetett hangosan. Iszonyatosan féltem, mert a tükör tetejéről elkezdett folyni a vér, Bloomer pedig elterült, és őbelőle is folyt a vér. Sok vágást kapott, de én is megsebeztem a manó kezét. Üvöltve, teljesen elváltozott arccal kiabált csúnyákat, mígnem apa betörte az ajtót. Arra persze a manó megint eliszkolt, én meg ott álltam csupa vérben, egy véres bicskával és szegény Bloomerrel. Anya hányt, apa a falnak dőlve tátott szájjal nézett maga elé. 

Másnap senki nem szólt hozzám. Apa sem és anya sem. Én hiába magyaráztam nekik az igazat, folyton csak a szobámba küldtek. Aztán apa mondott valamit anyának, anya elsírta magát és apát kezdte ütlegelni. Aztán rágyújtott. Mintha megegyeztek volna valamiben. Nagyon titokzatosak voltak. Egyszer csak apa bejött a szobámba. Azt mondta, öltözzek, elmegyük a Whitegard tóhoz. Nem értettem. Mikor odaértünk, apa adott inni egy kis kólát, de elég keserű íze volt. Majd átölelt, és ő is sírt, azt mondta, hogy nem érti, miért lettem ilyen beteg, és hogy tudja, hogy nem vagyok szörnyeteg, de nincs más választása. Nagyon sírt. Megmondom őszintén, kicsit elálmosodtam, így az utolsó szavaira már nem is nagyon emlékszem. 

Mikor felébredtem, a fürdőszobánk előtt feküdtem. Nem tudom, hogy kerültem ide, de láttam apát amint a tükör előtt sír. Nagyon feldúltnak látszott, aztán egyszer csak felemelte az öklét, és a tükör irányába csapott. Mikor épp odaért volna a keze, hirtelen megjelent a manó, és csak annyit mondott, hogy ezaz Charlie, kezdődhet a buli. Ekkor apa betörte az üveget, a manó pedig egy szempillantás alatt apa mögé állt és megharapta a torkát, majd a kis késével elkezdte szurkálni. Hirtelen anya futott el mellettem, majd mikor meglátta, mi történik a fürdőben elkiáltotta magát. Látszott, hogy megijedt, de felkapta az ollót, ami ott volt a hajszárító mellett, és elkezdte a manót böködni. A manó éktelen ordítással nyugtázta minden sebét, és anyát is sikerült megvágnia, mígnem azért végül anya győzött, a manó meg valami nagyon csúnyát kiabált, mikor elterült a földön. Apa sem mozdult meg, anya pedig az ajtó sarkának támaszkodva sírt. Tekergette a fejét, és üvöltött. 

Felkeltem. Meglátott. Elborzadt, kifehéredett és még jobban elkezdett üvölteni. Ott álltam előtte csupa vizes ruhában, és nem értettem mi volt rajtam ennyire ijesztő. Szépségét eltorzított az üvöltés és a sírás. Pedig csak annyit mondtam neki, hogy látod anya, én nem hazudok…

  

A gitár

Már akkor a véremben volt a rock and roll amikor még meg sem születtem. A mama mindig azt mondta, „Ezt biztos attól a lókötő apádtól örökölted, neki is csak egy mániája volt, a rohadt gitárja!” Szegény, ha tudná mennyit lógtam a hittanórákról csak azért, hogy gitárleckéket vehessek a papától, rögtön papnak adott volna!

Micsoda egy őrült szerelem volt az övék! Veszekedések, kibékülések, csókcsaták, szeretők, egyszóval minden, ami egy izgalmas házassághoz kell. Huszonöt évet bírtak ki egymás mellett, aztán elváltak. Míg a papa az italhoz, addig a mama Istenhez fordult lelki feltöltődésért, én ebből mindössze annyit érzékeltem, hogy vasárnaponként a vallásomat kellett gyakorolnom a gitározás helyett. Jellemző, mindig a kicsikkel csesznek ki!

Amúgy nekem soha nem volt bajom ezekkel a vallásos bigyókkal, ugyanis szentül meg voltam róla győződve, hogy Isten is rocker, máskülönben kinek a jóvoltából jöhetett volna létre a KISS, a Black Sabbath vagy az Iron Maiden? El tudják ezt képzelni? Ott ül ez a fehér szakállas csóka egy bazi nagy trónon és egyszer csak azt mondja: „Elég volt már ebből az Elvis Presleyből, jöjjenek végre az igazi zenészek!” 

Még tizennégy sem voltam, amikor a papa elvitt egy Rush koncertre. Attól a pillanattól fogva tudtam, rocksztár akarok lenni. Nem érdekelt más csak az, hogy én legyek a világ legjobb gitárosa, kerül amibe kerül. Ki ne álmodott volna erről? Gyönyörű nők, féktelen tivornyák, siker, pénz, csillogás, mindemellett meg azt csinálhattam volna, amit a világon a legjobban szeretek: gitározok. 

Tizenhét éves koromra már kész rocker voltam: a hajam hosszú, a farmernadrágom meg a bőrkabátom kopott volt és koszos, ráadásul legalább olyan keményen tudtam piálni, mint Mick Jagger. És hát a gitározás, ó igen! Minden egyes perc, amit a gitárommal tölthettem el, olyan volt számomra, mintha egy eszeveszett szexcsatát vívnék egy dögös vörössel! Egyszerűen imádtam játszani, még a legjobb nőmet sem fogtam soha olyan gyengéden, mint az öthúrost! 

Szóval a rocksztársághoz vezető utam egész jól haladt, leszámítva a mamával vívott örökös harcokat, aki szerint egyenesen Belzebúb költözött belém. Emlékszem, egyszer még a Tiszteletes úr is eljött hozzánk, mert a mama megkérte, űzze ki belőlem a gonoszt. Hiszik vagy sem, az ürge annyira képben volt a rockzenében, hogy én éreztem magam kellemetlenül! Fiatal volt, úgy húsz évvel idősebb, mint én, de teljesen odáig volt a Rolling Stonesért. Persze távozáskor megnyugtatta a mamát, hogy sikerült alapos fejmosásban részesítenie, és hogy hamarosan „jó útra” térek majd. 

Egy szép napon aztán jött a hír, hogy a papa meghalt. A mama szerint a pia vitte el, az orvos szerint egy szívroham. Igazából mindegy volt, visszahozni már úgysem lehetett. Szerettem az öreget. Hetekig nem tértem magamhoz, folyton csak ő járt az eszemben. Nem győzök neki még most is hálálkodni, amiért átadta nekem a tudását. Szerintem ez volt az ő küldetése, hiszen igazából egy emberi testbe zárt angyal volt, aki anélkül nem hagyhatta itt ezt a földet, hogy ne mutatta volna be nekem a két Jimmyt, Hendrixet és Page-et. Bármennyire is eltávolodtak egymástól, a mama sem tudott könnyen beletörődni az elvesztésébe. A papa halála után sokszor hallottam őt sírni esténként, persze ő mindig arra hivatkozott, hogy csak a tv-ben volt valami megható, de jól tudtam, ez a pityergés nem a műsoroknak szólt. 

A kilencvenes évek elején kerültem a fővárosba, a tanulmányaim szólítottak ide. Igaz, fikarcnyi kedvem sem volt a tehetségemet tanulásra pazarolni, főleg mert hirtelen a világ rockzenei vérkeringésének központjában találtam magam. Az akkori Hard Rock Cafe hangulat leírhatatlan volt. Nem volt olyan este, amikor ne láttam volna valamelyik gyermekkori bálványomat merev részegre inni magát. Én is ezt akartam, ugyanis pontosan erre a szabadságra vágytam. Minden este hülyére vedelem magam, a legjobb nőket hajtom, és senki nem szól érte. 

Eleinte megpróbáltam valami bandát keresni magamnak, nem sok sikerrel. A nagyokhoz bekerülni semmi esélyem nem volt, a kicsikhez meg nem is akartam. Nekem azonnal kellett a hírnév. A nagy álmodozás közepette vettem csak észre, hogy szépen lassan feléltem az utolsó tartalékjaimat is. Sürgősen munka után kellett néznem, szerencsére az időközben kialakított kapcsolataim miatt gyorsan sikerült melót találnom egy helyi lemezboltban.  

Élveztem a munkám, hiszen minden napomat a legnagyobb szólók társaságában töltöttem, fittyet hányva a sokszor unalmas popzenéket kereső vásárlókra. Lett is ebből épp elég balhém, de mivel emellett kitűnő és szorgos munkaerőnek bizonyultam, a főnök mindig megkegyelmezett nekem. Aznap is épp voltam szolgálatban, amikor az a bizonyos dolog történt. 

Azt hiszem kedd volt. Vagy szerda? Nem is emlékszem. Egyszer csak kinyitotta az ajtót, belépett, a levegő hirtelen tele lett forrósággal, szinte izzott minden. A vevők is egyből kiszúrták, de hát hogyan is lehetett volna nem észrevenni egy ekkora zenei hatalmasságot? Ahogy lépdelt, az maga volt a megtestesült rock’n’roll! A lazaság, a vadság és a tojok mindenkire-érzés szentháromsága. Ő volt Paul Daniel Frehley, aki mindenkinek csak Ace Frehleyként volt ismert. A valaha élt legnagyobb gitáros, a KISS motorja! 

Mikor odalépett hozzám, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de valahogy úrrá tudtam lenni az érzelmeimen. A legújabb AC-DC lemez érdekelte. Mikor átnyújtottam neki, viccesen, vagyis inkább az idegességtől vezérelve megemlítettem neki, hogy szerintem elférne még egy gitáros a bandájában. 

Síri csend lett a boltban, én meg majdnem összeestem az ijedtségtől. Én marha, ahelyett, hogy azt kérdeztem volna, hogy „Adhatok mást ezen kívül?” mindjárt a KISS-be akartam beszállni. Jellemző. Egy perc után aztán hangos nevetés törte meg a csendet. Frehley nevetése. „És ki lenne az ötödik, te kölyök? Ahogy elnézlek még gitárt sem láttál életedben!” 

Általában bírom a kritikát, de ez valahogy más volt. Szinte szembeköptek. „Hogy rohadnál meg te pökhendi fajankó” gondoltam magamban arról az emberről, akit tíz perce még istenként tiszteltem. 

Amíg ez a pojáca magában nevetgélt és a pénze után kotorászott, gyorsan besiettem a raktárba, hogy kihozzam a főnök Fender Stratocasterét. Csodálatos gitár volt, az egyik legszebb, amit valaha láttam. Frehley láthatóan ledöbbent a látványtól, de nem csak ő, hanem az a nagyjából öt-hat vevő is, aki addig gúnyosan figyelte a lépteimet. Bedugtam az erősítőt, aztán elkezdtem. 

Csakis a játékra összpontosítottam, hol csukott, hol nyitott szemmel. Életemben nem játszottam még olyan szépen a Stairway to Heaven-t a Led Zeptől. Elképzeltem, ahogy magam is a mennyország felé lépkedek, és közben ezek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb dallamok kísérik minden egyes mozdulatomat. Nem érdekelt a külvilág, sem Frehley, sem a vevők, senki. Csak én voltam, meg a gitár. A papára gondoltam, hogy most milyen büszke lenne rám. 

Mikor az utolsó taktusokkal is végeztem, már semmi nem érdekelt. Teljesen átszellemültem. Freheleyre néztem és azt mondtam: „Kilenc kilencvenöt lesz. Kell még valami, faszikám?” 

Láthatóan megállt benne az ütő. Ő szembeköpött, én meg vissza. Ha jobban megnézem, szerintem az én köpésembe több lehetett a nyál, mert az egyik egydollárosra felírt egy címet. „ Tetszik a stílusod kölyök. Ahhoz képest, hogy egy kis nyámnyila pöcsnek nézel ki, van benned fantázia. Holnap ötkor, ezen a címen, ne késs, mert utálunk várni.”

Ez tényleg igaz lenne? Tényleg begitároztam magam a KISS-be? Fogalmam sincs. Ez csak egy álom…

…és tényleg az. Szép mese nem igaz? Mindig ezzel nyugtatom magamat, hogy igazából nincs is olyan rossz sorom, meg hogy azért vagyok valaki. Valószínűleg ezért ülök ezen a szúrágta széken egy sötétített szobában, és úgy pengetem ezt a rohadt gitárt, mintha az életem függne tőle. Nem értek máshoz. Embernek szántak, de szörnyeteget faragott belőlem a világ. Ráadásul a cigim is elfogyott…

Na de ilyen a rocksztárság, nem? Tönkretettem magamat, meg a soha nem létező karrieremet is. Egyébként teszek rá. Csak fogom ezt a tetves gitárt és csak nyúzom ezeket a húrokat, mert kell. Muszáj. Célom nincs ebben az életben. Ezer felé pörög a fejem, ki vagyok, mi vagyok, és mit keresek itt. De folyton csak ez a történet jut eszembe. Beteges, de csak erre tudok gondolni. Kíváncsi vagyok, melyik ép pillanatomban keletkezhetett a sztori. De már ez sem érdekel. 

Érzem, lassan vége a dalnak. Könnycsepp gördül végig az arcomon, érzem, mert most ért le a számig. És én csak játszom tovább, játszom, mert nekem soha nem volt senkim a gitáron kívül. 

De most megtört valami. Zokogok. Nem bírom tovább. Már benne sem bízom, hamis hangokat mesél a fülemnek. Hiába sírja, hogy én teszem őt is ilyen hazuggá. Szinte könyörög, hogy ne kínozzam tovább, de nem figyelek rá. Ha százezredszer is, de lejátszom ezt a taktust. Tűri, mint egy olcsó prosti. 

Azt sem tudom, kinek mesélek egyáltalán. Neki? Meséljek neki a szar életemről, meg hogy hogyan csúsztam idáig? Látott ő mindent. De mégsem segített, de most majd megkapja, halálra dolgoztatom az ujjaimmal. Ő tehet mindenről, miatta feladtam mindent és becsapott. 

  Én lehettem volna a világ legnagyobb gitárosa, de nem, mert ő nem így akarta. Csak maradjak meg mezei, egyszerű embernek, ezt akarta. Akinek van lelke, mindig ezt ismételgette.

Igen, mert beszél is, folyton suttog valamit, gonoszságokat, és nem enged távol magától. Mert csak azt akarja, hogy játsszak és játsszak, és csak játsszak tovább, és én meg csak játszok és játszok és játszok tovább. De elég, nem akarom ezt már, elég volt!

Képtelen vagyok elengedni. Az ördög gitárja ez. Pedig én csak szabad akartam lenni, de beszippantott. Ami emberi maradt belőlem, már csak az könnyezik. De most elég, elmegyek messzire. Nem jövök vissza többet, félek, oda is követni fog. Soha nem hagy békén. Azt kéri lágyan, ne hagyjam el, játsszak még. És én nem mondhatok nemet neki…

„A szó szoros értelmében legitározta ujjperceit az a fiatalember, akire vasárnap este törték rá az ajtót a bostoni rendőrök a Langdon Streeten található nyolcemeletes lakás legfelső szintjén. A beszámíthatatlan férfihez a szomszédok hívtak rendőrt. Az orvosok szerint négy napja nem evett, és csak azért nem száradt ki teljesen, mert saját könnyét itta. A férfi betegesen ragaszkodott gitárjához, a rendőrök csak hosszas tusa után tudták elvenni tőle a hangszert. A beteget jelenleg a bostoni elmegyógyintézetben ápolják, nem beszél, de mióta elszakították kedvenc gitárjától, furcsa, földöntúli mosoly ült sápadt arcára.”