Különös látványt nyújthatok, amint a világ legmagasabb épületén ülve füstöt fújok a semmibe. Aztán egy laza mozdulattal elengedem a cigarettámat, és míg látom, kíváncsian követem mélybe vezető útját. Gondolom a következő pillanatokban valami furcsa esemény fog történni, elvégre ilyen bizarr képpel csak álmaim tudnak meglepni. Szóval, amíg nem változik körülöttem a világ, csendben figyelek. Szeretem a nyugalmat, meg a jelen helyzetben vele járó magányt, amit egyébként az álomvilágon kívül is könnyen viselek. Hányan meg hányan nevettek rajtam emiatt odakint, te jó ég! Olyanok, mint például a Gondtalan vagy az Ezerarcú. Folyton be akarták bizonyítani, hogy mennyire rangon aluli vagyok azzal, hogy nincs mellettem senki. Pedig tessék, tudok én társ nélkül is létezni. Nem nagy ördöngösség, igaz, gyermeteg pillanatokban fájdalmas is tud lenni. Például amikor felcsendül egy szomorú dallam vagy mikor eszembe jut a Néma.
Gyakran látom ebben a világban, még ennyi év után is. A mai napig nem tudom eldönteni, miért kísért még mindig. Biztos vagyok benne, hogy élvezi azt, ahogy szenvedek, mivel szemei ritkán tükröznek gyengédséget, legtöbbször pedig inkább egy átlátszó üvegajtó vagyok számára. Azt a jégszívet, amit ő nekem odakint adott, itt bent már nehezen lehet elrejteni. Míg kint csak egyszer, itt éjszakánként ezerszer halok bele a fájdalomba, ha meglátom…
Na de most már igazán történhetne valami. Felállok és sétálok egyet. Sehol egy ijesztő teremtmény, de még csak egy hirtelen felvillanó árny sem, csak én vagyok meg a hold. Kezd egyre nyomasztóbbá válni a csend, de igazából ez sem ritka errefelé. Leülök, és újra rágyújtok. Ha nem itt rontanám a levegőt, akkor most azt mondanám, bolond vagyok, a valóságban ugyanis csak emberfeletti önmegtartóztatás árán sikerült leszoknom a dohányzásról, és maximum akkor gyújtanék rá megint, ha már úgyis mindegy lenne. Érdekes, de odakint a számomra legkedvesebb embereket épp ennek a bűzlő rúdnak köszönhetem. Ha korábban nem hajtott volna a füstölés utáni vágy, soha nem ismerem meg a Napfalót, az Elégedetlenkedőt és a Szókimondót. Megannyi kaland után csak nagyon kevés alkalommal bukkannak fel az álmaimban, és ez talán annak tudható be, hogy minket igazából egy rettenetesen erős kötelék, a csupa nagybetűvel írandó barátság köt össze.
Elnyomom a bagót, de most nem dobom le. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mígnem hatalmas robajjal elhalad felettem egy repülőgép. Kezdődik! Épp ideje volt. Még álomidőben mérve is sokat vártam a nyitányra. Cinikus mosoly ül arcomra, már alig várom a ma esti ellenfelemet, vagy ha most éppen nem is én leszek a középpontban, akkor is biztosan valami elképzelhetetlennek leszek a szemtanúja. Eszembe jutnak az itteni vérvörös hajnalok, az elmondhatatlanul szörnyű jelenések, na és Ő, aki számomra korántsem volt annyira álombeli, bár inkább itt keserítette meg az életemet. Meg persze odakint. Gyermekkorom óta vadászik rám. Egyszer elkapta a kezemet, el akart vinni az éjszaka kellős közepén, de végül nem sikerült neki. Emlékszem mennyi kellemetlen percet szerzett nekem. Hányszor ült ki arcomra a rémület, ha az elhagyatott szobák felé tekintettem, és hányszor rohantam fejvesztve a lépcsőn édesanyám oltalmazó karjaiba, ha csak egy kis zaj szűrődött is ki valamelyik lakrészből. Az életben az említett kézfogáson kívül nem találkoztam Vele, mert mindig csak éjszaka bújt elő itt, az álmok hadszínterén. Régen sokszor jött. Ha valamelyik szülőm kérdezte, miért akarok a lehető legközelebb aludni hozzá, mindig azt feleltem, hogy a rablóktól félek. Úgysem hittek volna nekem. Folyton az üres szobák mélyéről kezdte az üldözésem, mindig más arccal és alakkal. Ha nevet kellene neki adnom akkor csak úgy hívnám, hogy a Falból Jövő. Számtalanszor menekültem előle, ám mindig elkapott. Hogy mit is akart tőlem valójában, az soha nem derült ki, a hirtelen ébredéseknek ugyanis minden alkalommal sikerült félbeszakítaniuk a számomra vélhetően nem sok jóval kecsegtető befejezést.
Szerencsére már több éve nem találkoztam Vele. A felnőttkor felé közeledve helyét a mindennapi problémák démonai vették át. Úgy látszik Ő is csak a gyermeki lélek szokásos borzongató szörnyetege volt, utódai azonban még kegyetlenebbek és elszántabbak, és csak egy cél vezérli őket: a teljes szellemi kizsigerelés. Ráadásul többen is vannak. Döntés, felelősség, igazság, kitartás, szerelem, család, nevezhetjük őket bárhogy. Bizony, nem csak a való életben, de az álmaimban is jelen vannak. El kell ismernem, mostanság szívesebben venném fel a kesztyűt Vele, mert már a valóságban már önmagamat is becsapva élek...
Újabb cigit húzok elő. Egyre idegesítőbb ez a rohadt nagy csend. Valahogy túl élethű. Gyorsan átnézem a nadrágzsebeimet, és elégedetten nyugtázom, hogy nincs nálam se a mobilom, se a pénztárcám, ami csak egyet jelenthet: odaát vagyok. Most akkor mi lesz? Én kezdjem feje tetejére állítani a világot? És mégis hogy? Itt igen, de ott soha nem hagyják, hogy a magam útját járjam. Mindig vannak olyanok, akik megmondják, hogy hogyan éljem az életem. Vannak, akik ezt jó szándékból teszik, és vannak, akik nem. A csalódás és az átverés megannyi formájával találkoztam már, ráadásul én sem vagyok egy szent. A hazugságaim keresztként nehezednek a vállaimra. De ezt ott rajtam kívül senki sem értheti meg, pedig ez egyszerűen csak védekezés. Védem a saját kis világom, azt, amit én normálisnak tartok egy őrült és embertelen világgal szemben, amiből ha egy kicsit is kilógsz, már selejt vagy. Állj a sorba! Ne legyél különc! Jobban félek egy ilyen élettől, mint bármely itteni lénytől.
Félelem. Hát persze, most már eszembe jutott! A Némán kívül csak egy dolog tér vissza rendszeresen az álmaimban: a zuhanás. Nyílván ismét csak úgy változik meg a környezet, ha ugrok. Nem először teszem. Kínosan nevetés fog el, miközben a korábbi zuhanásaimra gondolok. Míg a magasba érek, az csodás érzés, ám mihelyst a mély felé veszem az irányt, torkom szakadtából üvöltenék, de ilyenkor egy hang sem jön ki a torkomon. Szemem kigúvad, gyomrom összeszűkül. Földet éréseimet tompa puffanások, álomváltások vagy ébredések kísérik. Most viszont furcsa a helyzet, ugyanis a felfele útra nem emlékszem. Lényegtelen, a tétlenség már őrületbe kerget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése