A gitár

Már akkor a véremben volt a rock and roll amikor még meg sem születtem. A mama mindig azt mondta, „Ezt biztos attól a lókötő apádtól örökölted, neki is csak egy mániája volt, a rohadt gitárja!” Szegény, ha tudná mennyit lógtam a hittanórákról csak azért, hogy gitárleckéket vehessek a papától, rögtön papnak adott volna!

Micsoda egy őrült szerelem volt az övék! Veszekedések, kibékülések, csókcsaták, szeretők, egyszóval minden, ami egy izgalmas házassághoz kell. Huszonöt évet bírtak ki egymás mellett, aztán elváltak. Míg a papa az italhoz, addig a mama Istenhez fordult lelki feltöltődésért, én ebből mindössze annyit érzékeltem, hogy vasárnaponként a vallásomat kellett gyakorolnom a gitározás helyett. Jellemző, mindig a kicsikkel csesznek ki!

Amúgy nekem soha nem volt bajom ezekkel a vallásos bigyókkal, ugyanis szentül meg voltam róla győződve, hogy Isten is rocker, máskülönben kinek a jóvoltából jöhetett volna létre a KISS, a Black Sabbath vagy az Iron Maiden? El tudják ezt képzelni? Ott ül ez a fehér szakállas csóka egy bazi nagy trónon és egyszer csak azt mondja: „Elég volt már ebből az Elvis Presleyből, jöjjenek végre az igazi zenészek!” 

Még tizennégy sem voltam, amikor a papa elvitt egy Rush koncertre. Attól a pillanattól fogva tudtam, rocksztár akarok lenni. Nem érdekelt más csak az, hogy én legyek a világ legjobb gitárosa, kerül amibe kerül. Ki ne álmodott volna erről? Gyönyörű nők, féktelen tivornyák, siker, pénz, csillogás, mindemellett meg azt csinálhattam volna, amit a világon a legjobban szeretek: gitározok. 

Tizenhét éves koromra már kész rocker voltam: a hajam hosszú, a farmernadrágom meg a bőrkabátom kopott volt és koszos, ráadásul legalább olyan keményen tudtam piálni, mint Mick Jagger. És hát a gitározás, ó igen! Minden egyes perc, amit a gitárommal tölthettem el, olyan volt számomra, mintha egy eszeveszett szexcsatát vívnék egy dögös vörössel! Egyszerűen imádtam játszani, még a legjobb nőmet sem fogtam soha olyan gyengéden, mint az öthúrost! 

Szóval a rocksztársághoz vezető utam egész jól haladt, leszámítva a mamával vívott örökös harcokat, aki szerint egyenesen Belzebúb költözött belém. Emlékszem, egyszer még a Tiszteletes úr is eljött hozzánk, mert a mama megkérte, űzze ki belőlem a gonoszt. Hiszik vagy sem, az ürge annyira képben volt a rockzenében, hogy én éreztem magam kellemetlenül! Fiatal volt, úgy húsz évvel idősebb, mint én, de teljesen odáig volt a Rolling Stonesért. Persze távozáskor megnyugtatta a mamát, hogy sikerült alapos fejmosásban részesítenie, és hogy hamarosan „jó útra” térek majd. 

Egy szép napon aztán jött a hír, hogy a papa meghalt. A mama szerint a pia vitte el, az orvos szerint egy szívroham. Igazából mindegy volt, visszahozni már úgysem lehetett. Szerettem az öreget. Hetekig nem tértem magamhoz, folyton csak ő járt az eszemben. Nem győzök neki még most is hálálkodni, amiért átadta nekem a tudását. Szerintem ez volt az ő küldetése, hiszen igazából egy emberi testbe zárt angyal volt, aki anélkül nem hagyhatta itt ezt a földet, hogy ne mutatta volna be nekem a két Jimmyt, Hendrixet és Page-et. Bármennyire is eltávolodtak egymástól, a mama sem tudott könnyen beletörődni az elvesztésébe. A papa halála után sokszor hallottam őt sírni esténként, persze ő mindig arra hivatkozott, hogy csak a tv-ben volt valami megható, de jól tudtam, ez a pityergés nem a műsoroknak szólt. 

A kilencvenes évek elején kerültem a fővárosba, a tanulmányaim szólítottak ide. Igaz, fikarcnyi kedvem sem volt a tehetségemet tanulásra pazarolni, főleg mert hirtelen a világ rockzenei vérkeringésének központjában találtam magam. Az akkori Hard Rock Cafe hangulat leírhatatlan volt. Nem volt olyan este, amikor ne láttam volna valamelyik gyermekkori bálványomat merev részegre inni magát. Én is ezt akartam, ugyanis pontosan erre a szabadságra vágytam. Minden este hülyére vedelem magam, a legjobb nőket hajtom, és senki nem szól érte. 

Eleinte megpróbáltam valami bandát keresni magamnak, nem sok sikerrel. A nagyokhoz bekerülni semmi esélyem nem volt, a kicsikhez meg nem is akartam. Nekem azonnal kellett a hírnév. A nagy álmodozás közepette vettem csak észre, hogy szépen lassan feléltem az utolsó tartalékjaimat is. Sürgősen munka után kellett néznem, szerencsére az időközben kialakított kapcsolataim miatt gyorsan sikerült melót találnom egy helyi lemezboltban.  

Élveztem a munkám, hiszen minden napomat a legnagyobb szólók társaságában töltöttem, fittyet hányva a sokszor unalmas popzenéket kereső vásárlókra. Lett is ebből épp elég balhém, de mivel emellett kitűnő és szorgos munkaerőnek bizonyultam, a főnök mindig megkegyelmezett nekem. Aznap is épp voltam szolgálatban, amikor az a bizonyos dolog történt. 

Azt hiszem kedd volt. Vagy szerda? Nem is emlékszem. Egyszer csak kinyitotta az ajtót, belépett, a levegő hirtelen tele lett forrósággal, szinte izzott minden. A vevők is egyből kiszúrták, de hát hogyan is lehetett volna nem észrevenni egy ekkora zenei hatalmasságot? Ahogy lépdelt, az maga volt a megtestesült rock’n’roll! A lazaság, a vadság és a tojok mindenkire-érzés szentháromsága. Ő volt Paul Daniel Frehley, aki mindenkinek csak Ace Frehleyként volt ismert. A valaha élt legnagyobb gitáros, a KISS motorja! 

Mikor odalépett hozzám, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de valahogy úrrá tudtam lenni az érzelmeimen. A legújabb AC-DC lemez érdekelte. Mikor átnyújtottam neki, viccesen, vagyis inkább az idegességtől vezérelve megemlítettem neki, hogy szerintem elférne még egy gitáros a bandájában. 

Síri csend lett a boltban, én meg majdnem összeestem az ijedtségtől. Én marha, ahelyett, hogy azt kérdeztem volna, hogy „Adhatok mást ezen kívül?” mindjárt a KISS-be akartam beszállni. Jellemző. Egy perc után aztán hangos nevetés törte meg a csendet. Frehley nevetése. „És ki lenne az ötödik, te kölyök? Ahogy elnézlek még gitárt sem láttál életedben!” 

Általában bírom a kritikát, de ez valahogy más volt. Szinte szembeköptek. „Hogy rohadnál meg te pökhendi fajankó” gondoltam magamban arról az emberről, akit tíz perce még istenként tiszteltem. 

Amíg ez a pojáca magában nevetgélt és a pénze után kotorászott, gyorsan besiettem a raktárba, hogy kihozzam a főnök Fender Stratocasterét. Csodálatos gitár volt, az egyik legszebb, amit valaha láttam. Frehley láthatóan ledöbbent a látványtól, de nem csak ő, hanem az a nagyjából öt-hat vevő is, aki addig gúnyosan figyelte a lépteimet. Bedugtam az erősítőt, aztán elkezdtem. 

Csakis a játékra összpontosítottam, hol csukott, hol nyitott szemmel. Életemben nem játszottam még olyan szépen a Stairway to Heaven-t a Led Zeptől. Elképzeltem, ahogy magam is a mennyország felé lépkedek, és közben ezek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb dallamok kísérik minden egyes mozdulatomat. Nem érdekelt a külvilág, sem Frehley, sem a vevők, senki. Csak én voltam, meg a gitár. A papára gondoltam, hogy most milyen büszke lenne rám. 

Mikor az utolsó taktusokkal is végeztem, már semmi nem érdekelt. Teljesen átszellemültem. Freheleyre néztem és azt mondtam: „Kilenc kilencvenöt lesz. Kell még valami, faszikám?” 

Láthatóan megállt benne az ütő. Ő szembeköpött, én meg vissza. Ha jobban megnézem, szerintem az én köpésembe több lehetett a nyál, mert az egyik egydollárosra felírt egy címet. „ Tetszik a stílusod kölyök. Ahhoz képest, hogy egy kis nyámnyila pöcsnek nézel ki, van benned fantázia. Holnap ötkor, ezen a címen, ne késs, mert utálunk várni.”

Ez tényleg igaz lenne? Tényleg begitároztam magam a KISS-be? Fogalmam sincs. Ez csak egy álom…

…és tényleg az. Szép mese nem igaz? Mindig ezzel nyugtatom magamat, hogy igazából nincs is olyan rossz sorom, meg hogy azért vagyok valaki. Valószínűleg ezért ülök ezen a szúrágta széken egy sötétített szobában, és úgy pengetem ezt a rohadt gitárt, mintha az életem függne tőle. Nem értek máshoz. Embernek szántak, de szörnyeteget faragott belőlem a világ. Ráadásul a cigim is elfogyott…

Na de ilyen a rocksztárság, nem? Tönkretettem magamat, meg a soha nem létező karrieremet is. Egyébként teszek rá. Csak fogom ezt a tetves gitárt és csak nyúzom ezeket a húrokat, mert kell. Muszáj. Célom nincs ebben az életben. Ezer felé pörög a fejem, ki vagyok, mi vagyok, és mit keresek itt. De folyton csak ez a történet jut eszembe. Beteges, de csak erre tudok gondolni. Kíváncsi vagyok, melyik ép pillanatomban keletkezhetett a sztori. De már ez sem érdekel. 

Érzem, lassan vége a dalnak. Könnycsepp gördül végig az arcomon, érzem, mert most ért le a számig. És én csak játszom tovább, játszom, mert nekem soha nem volt senkim a gitáron kívül. 

De most megtört valami. Zokogok. Nem bírom tovább. Már benne sem bízom, hamis hangokat mesél a fülemnek. Hiába sírja, hogy én teszem őt is ilyen hazuggá. Szinte könyörög, hogy ne kínozzam tovább, de nem figyelek rá. Ha százezredszer is, de lejátszom ezt a taktust. Tűri, mint egy olcsó prosti. 

Azt sem tudom, kinek mesélek egyáltalán. Neki? Meséljek neki a szar életemről, meg hogy hogyan csúsztam idáig? Látott ő mindent. De mégsem segített, de most majd megkapja, halálra dolgoztatom az ujjaimmal. Ő tehet mindenről, miatta feladtam mindent és becsapott. 

  Én lehettem volna a világ legnagyobb gitárosa, de nem, mert ő nem így akarta. Csak maradjak meg mezei, egyszerű embernek, ezt akarta. Akinek van lelke, mindig ezt ismételgette.

Igen, mert beszél is, folyton suttog valamit, gonoszságokat, és nem enged távol magától. Mert csak azt akarja, hogy játsszak és játsszak, és csak játsszak tovább, és én meg csak játszok és játszok és játszok tovább. De elég, nem akarom ezt már, elég volt!

Képtelen vagyok elengedni. Az ördög gitárja ez. Pedig én csak szabad akartam lenni, de beszippantott. Ami emberi maradt belőlem, már csak az könnyezik. De most elég, elmegyek messzire. Nem jövök vissza többet, félek, oda is követni fog. Soha nem hagy békén. Azt kéri lágyan, ne hagyjam el, játsszak még. És én nem mondhatok nemet neki…

„A szó szoros értelmében legitározta ujjperceit az a fiatalember, akire vasárnap este törték rá az ajtót a bostoni rendőrök a Langdon Streeten található nyolcemeletes lakás legfelső szintjén. A beszámíthatatlan férfihez a szomszédok hívtak rendőrt. Az orvosok szerint négy napja nem evett, és csak azért nem száradt ki teljesen, mert saját könnyét itta. A férfi betegesen ragaszkodott gitárjához, a rendőrök csak hosszas tusa után tudták elvenni tőle a hangszert. A beteget jelenleg a bostoni elmegyógyintézetben ápolják, nem beszél, de mióta elszakították kedvenc gitárjától, furcsa, földöntúli mosoly ült sápadt arcára.”